Ahogy a madár száll ágról ágra, úgy száll szájról szájra a magyarok származásának mondája. Az apa elmeséli fiának, az késobb az o fiának. Egyszer majd ti is elmesélitek utódaitoknak, honnan jöttünk, hogyan kerültünk ide ebbe a szép országba.
Csodaszarvas A hunok hazát keresnek Az Isten kardja Attila és Buda
A hadak útja Emese álma A vérszerzõdés Pereszka futása Árpád
Csodaszarvas ugrás a lap tetejére
Hol volt, hol nem volt, messze napkelet felé volt egyszer egy híres-nevezetes fejedelem, akit Nimródnak hívtak. Száz gulyása, ezer csikósa, tömérdek nyája, ménese volt ennek a fejedelemnek. De o nem azokra volt büszke, hanem két fiára. Hunornak hívták az öregebbiket, Magyarnak a fiatalabbikat. Egyformán derék, jó növésu legény volt mind a ketto. Sas a szemük, villám a kezük. Nagy vadászember volt Nimród, s akármerre uzte-kergette a vadat, mindenfelé elkísérte a két fia. Mondta is neki a felesége, Enéh királyno: - Nem jó vége lesz annak, uram királyom, ha te úgy rákapatod a gyerekeket a vadászatra.

- Ahogy az isten akarja - felelt mosolyogva az öreg fejedelem. - Én már csak annak örülök, hogy nem kell már azokat félteni a vadállattól se, mert azzal is elbánnak.

Késobb a fiúk apjuk nélkül is elmentek vadászni. Egyszer éppen apjuk országának a határán vadászgattak kíséretükkel. Ötven deli levente kísérte Hunort, ötven nyalka legény Magyart. Sok madarat halomra nyilaztak, dárdájuk számtalan vadat leterített. A két testvér már éppen hazafelé készülodött, mikor hirtelen egy gímszarvas bukkant fel elottük. De olyan ám, amilyent még sohase láttak. Fehér a szore, mint a hó, ragyog a szeme, mint a gyémánt, ágas-bogas két szarva pedig egymásba fonódva olyan, mint a koszorú.

- Ezt már csak nem hagyjuk itt! - kiáltott Hunor, lovára pattanva.

- Legjobb volna elevenen elfogni, és hazavinni édesanyánknak! - Azzal felszökött paripájára Magyar is. Hajrá, száz vitézükkel utána a csodaszarvasnak! Árkon-bokron keresztül, hegyrol le, hegyre fel, surubol tisztásra, mezorol berekbe.

Reggeltol napszállatig nyomában voltak, de csak nem érték el a szarvast. Mikor már úgy volt, hogy mindjárt elfogják, nagyot szökkent a gyönyöru állat, s egy locsogós, mocsaras ingoványban végképp elveszett a szemük elol. A daliák egymásra néztek.

- Szeretném tudni, bátyám, hová kerültünk - szólalt meg Magyar.

Körülnéztek, s csudaszép tájékot láttak maguk körül. Selyem a füve a legeloknek, mézes a gyümölcse a fáknak, az erdoben seregestül az oz, nyüzsög a folyóban a hal.

- Hej, öcsém, szeretnék én itt sátrat verni! - sóhajtott Hunor.

- De megszakadna apánk, anyánk szíve, ha többé nem látnának bennünket - felelte Magyar.

- De látnak ám! - fordította hazafelé Hunor a lova fejét. - Szüleinkhez hazatérünk, szándékunkra áldást kérünk!

Haza is ment a két testvér az öregekhez. Nimród fejedelem helyben is hagyta szándékukat, csak Enéh királyné sopánkodott:

- Jaj, édes gyerekeim, mi lesz beloletek azon a vadon helyen? Ki foz nektek ebédet, ki mossa ki gyolcsruhátokat?

- Majd csak ád az isten arra is valakit - bíztatta az öreg fejedelem a feleségét. Csakugyan adott is. Mire a fejedelem fiai a száz vitézzel visszatértek a szigetre, már messzirol vidám muzsikaszó és ének fogadta oket. Egy szomszéd fejedelemnek, Dul királynak a két lánya mulatott, mind a ketto ötven-ötven lánypajtásával. Táncoltak, bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, mint liliomvirágok a szélben.

Hunor és Magyar összenéztek a vitézekkel.

- No, fiúk, lesz már, aki fozzön, mosson ránk! Ebbol lesz csak nagy lakodalom!

Úgy is lett! Közibük vágtattak, minden legény a nyergébe kapott egy lányt, és azt mondta neki:

- Én az urad leszek, te a feleségem. Ásó-kapa válasszon el bennünket egymástól.

Hunornak és Magyarnak a két királylány jutott. A helyet pedig megfelezték egymással. Napnyugati fele jutott Hunor népének, s azok voltak a hunok. A keleti fele jutott Magyar leventének, s ezeknek utódjait nevezték magyaroknak. Az országot Szittyaországnak. Ez a szép monda pedig szálljon tovább is szájról szájra.
A hunok hazát keresnek ugrás a lap tetejére
Hol volt, hol nem volt, messze napkelet felé volt egyszer egy híres-nevezetes fejedelem, akit Nimródnak hívtak. Száz gulyása, ezer csikósa, tömérdek nyája, ménese volt ennek a fejedelemnek. De o nem azokra volt büszke, hanem két fiára. Hunornak hívták az öregebbiket, Magyarnak a fiatalabbikat. Egyformán derék, jó növésu legény volt mind a ketto. Sas a szemük, villám a kezük. Nagy vadászember volt Nimród, s akármerre uzte-kergette a vadat, mindenfelé elkísérte a két fia. Mondta is neki a felesége, Enéh királyno: - Nem jó vége lesz annak, uram királyom, ha te úgy rákapatod a gyerekeket a vadászatra.

- Ahogy az isten akarja - felelt mosolyogva az öreg fejedelem.
- Én már csak annak örülök, hogy nem kell már azokat félteni a vadállattól se, mert azzal is elbánnak.

Késobb a fiúk apjuk nélkül is elmentek vadászni. Egyszer éppen apjuk országának a határán vadászgattak kíséretükkel. Ötven deli levente kísérte Hunort, ötven nyalka legény Magyart. Sok madarat halomra nyilaztak, dárdájuk számtalan vadat leterített. A két testvér már éppen hazafelé készülodött, mikor hirtelen egy gímszarvas bukkant fel elottük. De olyan ám, amilyent még sohase láttak. Fehér a szore, mint a hó, ragyog a szeme, mint a gyémánt, ágas-bogas két szarva pedig egymásba fonódva olyan, mint a koszorú.
- Ezt már csak nem hagyjuk itt! - kiáltott Hunor, lovára pattanva.
- Legjobb volna elevenen elfogni, és hazavinni édesanyánknak! - Azzal felszökött paripájára Magyar is. Hajrá, száz vitézükkel utána a csodaszarvasnak! Árkon-bokron keresztül, hegyrol le, hegyre fel, surubol tisztásra, mezorol berekbe.

Reggeltol napszállatig nyomában voltak, de csak nem érték el a szarvast. Mikor már úgy volt, hogy mindjárt elfogják, nagyot szökkent a gyönyöru állat, s egy locsogós, mocsaras ingoványban végképp elveszett a szemük elol. A daliák egymásra néztek.
- Szeretném tudni, bátyám, hová kerültünk - szólalt meg Magyar.
Körülnéztek, s csudaszép tájékot láttak maguk körül. Selyem a füve a legeloknek, mézes a gyümölcse a fáknak, az erdoben seregestül az oz, nyüzsög a folyóban a hal.
- Hej, öcsém, szeretnék én itt sátrat verni! - sóhajtott Hunor.
- De megszakadna apánk, anyánk szíve, ha többé nem látnának bennünket - felelte Magyar.
- De látnak ám! - fordította hazafelé Hunor a lova fejét. - Szüleinkhez hazatérünk, szándékunkra áldást kérünk!
Haza is ment a két testvér az öregekhez. Nimród fejedelem helyben is hagyta szándékukat, csak Enéh királyné sopánkodott:
- Jaj, édes gyerekeim, mi lesz beloletek azon a vadon helyen? Ki foz nektek ebédet, ki mossa ki gyolcsruhátokat?
- Majd csak ád az isten arra is valakit - bíztatta az öreg fejedelem a feleségét. Csakugyan adott is. Mire a fejedelem fiai a száz vitézzel visszatértek a szigetre, már messzirol vidám muzsikaszó és ének fogadta oket. Egy szomszéd fejedelemnek, Dul királynak a két lánya mulatott, mind a ketto ötven-ötven lánypajtásával. Táncoltak, bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, mint liliomvirágok a szélben.
Hunor és Magyar összenéztek a vitézekkel.
- No, fiúk, lesz már, aki fozzön, mosson ránk! Ebbol lesz csak nagy lakodalom! Úgy is lett! Közibük vágtattak, minden legény a nyergébe kapott egy lányt, és azt mondta neki:
- Én az urad leszek, te a feleségem. Ásó-kapa válasszon el bennünket egymástól.
Hunornak és Magyarnak a két királylány jutott. A helyet pedig megfelezték egymással. Napnyugati fele jutott Hunor népének, s azok voltak a hunok. A keleti fele jutott Magyar leventének, s ezeknek utódjait nevezték magyaroknak. Az országot Szittyaországnak. Ez a szép monda pedig szálljon tovább is szájról szájra.
Az Isten kardja ugrás a lap tetejére
Attila már az új hazában volt, mikor egyszer különöset álmodott. Azt álmodta, hogy meghasadt az ég, leszállt belole egy osz öregember, s egy kardot kötött a király oldalára. De nagyon különös kard volt az. Arany a markolata, s az volt a legkülönösebb, hogy amint a kardot kezébe vette, egyszerre maga elott látta az egész világot, rengeteg erdoket, végtelen tengereket, fényes városokat, rettento hadseregeket. S ahogy megsuhogtatta a kardot a világ négy tája felé, hát az erdok meghajoltak, a tengerek meghasadtak, a városok lánggal égtek, a hadseregek földre hulltak.
- No, ez különös álom volt. Ugyan mit jelenthet? - tunodött a király, s magához parancsolta tanácsadó papjait, a táltosokat, hogy fejtsék meg álmát.
- Nem nehéz ezt megfejteni, nagyúr - mondja a legöregebb táltos. - Azt jelenti ez, hogy Isten a maga kardjának mását adja neked, s te azzal hatalmad alá hajtod az egész világot.

Abban a szempillantásban suhog az ajtófüggöny, s az ort álló vitézek egy pásztorfiút vezetnek a király elébe. Különös kard volt a fiú kezében, aranymarkolatú. Odanyújtotta a királynak.
- Hol vetted ezt, te fiú? - kérdi ámulva Attila.
Leborul a pásztorgyerek a földre, szava akadozik.
- Ahogy ma hajnalban nyájamat terelgettem, uram királyom, észreveszem, hogy sántít a fehér üszo, és véres nyomot hagy a lába. Körülnézek, mi szúrhatta meg ezen a selyemfüvön? Hát ennek a kardnak a hegye állt ki a földbol. Odamegyek, ki akarom húzni, láng csap ki belole. Ijedtemben elszaladtam, és csak messzirol néztem, hogy lobog lánggal a kard. Egyszerre aztán ellobbant a láng, s mire odaértem, már kint volt a földbol az egész kard, ott feküdt a füvön. Fölemeltem, és elhoztam neked, nagyúr, mert téged illet!
- Ez az Isten kardja! - kiáltották a táltosok.
Attila pedig felnézett az égre, suhintott a karddal keletre, nyugatra, észak felé, délnek, és ezt mondta hozzá:

Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én, porölyje világnak!
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!

(Idézet Arany János Buda halála címu elbeszélo költeményébol)
Attila és Buda ugrás a lap tetejére
A két királyi testvér jó ideig békességben élt egymással, de amikor Detre került a hun király udvarába vége lett az egyetértésnek. A vén ravasz ember gyulölte oket a Czezumornál szenvedett nagy veresége miatt és meg akarta bosszulni magát. Alattomban kezdte a konkolyhintést a testvérek között. Hol Budának hordta a hazug híreket Attiláról, Hol Attilának Budáról., hogy ezzel az egyetértést megzavarja és hízelgett hol egyiknek, hol másiknak. Budához így szólt: - Bendegúz hos fia, miért engeded át testvérednek a hatalmat, mikor te vagy az idosebb és tégedet megillet az? Csak a te bölcsességed képesa hun népet boldoggá tenni, nem pedig Attila eroszakossága. A királyi méltóság jogosan tégedet illet meg. Attilának meg úgy szólt: - Nagy király, akit Isten ostorának neveznek, hogy lehet az, hogy te, aki oly hatalmas vagy, megosztod ezt a hatalmadat testvéreddel? Hát lehetséges, hogy egy birodalomnak két uralkodója legyen egyszerre? Attila mérgesen és felháborodva utasította el s megtiltotta neki hogy ilyen beszédekkel megzavarja az egyetértést és éket verjen a testvérek közé. Detre alázatosan bocsánatot kért s megígérte, hogy soha többé nem fog szólni. S Attila megbocsátott neki. Ám a ravasz ember most ismét Budához fordult, aki könnyebben hajlott a besúgásra. Igy lassan kenyértörésre került a sor a testvérek között, de Attila ennek dacára még mindig szeretettel viseltetett testvére iránt, bár ez már nyiltabban kimutatta ellenséges érzületét. Egyszer, amidon együtt vadászgattak a Mátra hegységben, Buda – bár gyönge vadász volt – megtámadott egy hatalmas bölénybikát s megsebesítette. A sebesült vadállat vérbenforgó szemekkel ment neki Budának, lovát felöklelvén, felhasította annak hasát és éppen azon volt, hogy Budát halálra tiporja, amikor Attila észrevette a veszedelmet s Budához vágtatott – s bár csak egy pillanatig, megfordult agyában az a gondolat, hogy talán mindkettojüknek jobb volna, ha a bika most Budát megölné – nyilaival és kopjájával leterítette a megvadult fenevadat, így megmentve Buda életét. Buda elérzékenyedve, hálásan megölelte Attilát s ismét helyre állt közöttük az egyetértés. Ám a vén Detre nem nyugodott. Mikor Attila messze országokban hadakoztt, ismét Budához fordult ármányaival s ismét ingerelni kezdte testvére ellen, így szólván: - Bölcs Buda vezér, bámulom türelmedet. Te kormányozod az országot, terád hárul az egész ország gondja, míg öcséd kint jár idegen országokban és csak hadakozik. Tulajdonképpen te volnál a király, és Attila a vezér, pedig megfordítva áll a dolog. Az ingatag Buda szívesen hallgatta a ravasz beszédet, de még nem mert nyíltan állást foglalni Attila ellen, félvén öccsétol. Azonban az öreg Detre addig rágta a fülét, mondván, hogy Attila nagy hatalma, csak abból áll, hogy birtokában van Isten kardja, s ha ez a kard Buda birtokában lenne, akkor ezzel a hatalom is Budára szállna. “ Eredj tehát – így szólt – Attila lakására s vedd magadhoz a kardot s meglátod, hogy az összes hunok hozzád pártolnak és tied lesz a hatalom.” Tetszett Budának ez a terv és rögtön magához vette Isten kardját s kihirdette, hogy most o a hunok királya. Az otthon maradt fourakat pedig különféle ígéretekkel és ajándékokkal a maga pártjára hódította. Mikor Attilának hírül hozták Buda árulását, nagyon megharagudott, félbeszakította hadjáratát és haza sietett, hogy budát felelosségre vonja. Buda nagyon megijedt, amikor hallotta, hogy Attila közeledik s tüstént Szikambriából hatalmas kofalakkal kerített erodített várost építtetett s azt a maga nevérol Budának nevezte el. Éjjel-nappal dolgoztak rajta csakhogy elkészüljön. Mikor Attila hazaérkezett azt üzente Budának, hogy - bár nagyot vétkezett – mégis hajlandó megbocsátani, ha a várat lerombolja és Isten kardját visszaadja neki, mint jogos tulajdonosnak. De Buda visszaüzent, hogy egyikre sem hajlandó. Ekkor Attila egymaga betört Buda várába és bátyja elé állt. Buda pedig úgy megijedt, hogy nem is várta meg, míg Attila szóhoz jutott, hanem Isten kardjával Attila felé vágott. Ám Buda kezében Isten kardja csak közönséges vas maradt s csak Attila kezében volt meg a buvös ereje Attila is kirántotta kardját és kiütötte Buda kezébol Isten kardját, hogy az messze elrepült. Azután még egyet sújtott és Buda holtan terült el a földön. Attila azután újra magához vette Isten kardját. Az elpártolt hunoknak megbocsájtott s most már egyedül uralkodott a hunok fölött. A ravasz Detrét pedig a felboszült hunok felkoncolták. Attila Buda halála miatt sokat búsult s bár jogosan rántott kardot, igazságának megvédésére, mégis csak testvérgyilkos lett. Egyszer álmában ismét megjelent neki az osz öregember, akitol Isten kardját kapta és haragosan reá szólt Attilára mondván: “ Bár Isten kardjának segítségével meghódítottad a világot, mégsem lesz birodalmad örök életu, mert halálod után felbomlik s fiaid úgy fognak egymással marakodni, amint te marakodtál testvéreddel.Ez lesz a büntetésed a testvérgyilkosságért.” Ezen nagyon búsult Attila s ettolfogva arca állandóan komorrá vált.
A hadak útja ugrás a lap tetejére
Ha a fej meghal, utána vész a test is. Attila után széthullott roppant birodalma. A meghódított népek fellázadtak, a hun utódok egymás ellen fordították a fegyvert. Véres csatákban elhullottak Attila fiai. Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb, legkedvesebb: Csaba vezér. Mikor a felszabadult rab népek megosztoztak Attila országán, Csaba vezér összegyujtötte a megmaradt hunokat, és azt mondta nekik: - Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország földjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Ha akarjátok, elvezetlek oda, s együtt jövünk vissza, újra elfoglalni Attila apánk országát. Föl is kerekedett erre a hun sereg, mindössze néhány ezer vitéz asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas hegyeinél nem jutottak tovább. Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba megfelezte a hun csapatokat. - Egyik fele velem jön Szittyaországba, hírt vinni a testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek közt, és visszavár bennünket. Azokat, akik ott maradtak, megtanította kobol, fából házat építeni a sátor helyett, s azt mondta nekik: Meddig a tuz hideg nem lesz,
meddig a folyó le nem foly,
meddig télre tavasz derül,
meddig égbol jön az áldás,
addig, jó népem, itt székelj! És lett e nép neve székely. S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni, megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha azt üzenik, hogy bajban vannak. - Üzenhettek tuzzel, vízzel, hírmondótok lehet a levego vagy akár maga földanyánk is. Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettento szél zúgatta körülöttük az erdot, hozta az üzenetet a levego: - Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely! Rögtön visszafordultak a hunok, s mind levágták az ellenséget. Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon: megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet: - Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely! Harmadszorra már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tuz hozott üzenetet. Visszafordultak, megint megmentették a székely véreiket az ellenségtol. Azután már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba. A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket. Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila örökérol, és végre azt mondták nekik: - Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget. Sokasodnunk kell még arra. Maradjatok nálunk addig, azután majd együtt induljunk! Le is telepedtek Csabáék a magyarok közt. Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették oket szép zöld hantok alá, lovastul, kardostul. Ott aludtak aztán száz meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta körül a székelyeket Erdélyben. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelott. Egy álló hétig harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség! Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, s a székelyek öregjei sóhajtoztak: - Hej, Csaba apánk, most már te sem segítsz meg bennünket! Bizony, most is megsegítette. Székely lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt. - Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely! Abban a pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton. Zabla csörgött, kard csattogott, Csaba vezér ragyogó lovasai tuntek föl az égen a csillagok között. - Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élot! - Új erore kaptak a székelyek. Az ellenséget pedig megvette a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?
A székelyek megszabadultak. Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken jöttek. Az a fényes fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is Hadak útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá.
Emese álma ugrás a lap tetejére
Évszázadok múltak el, mióta Csaba királyfi a hun maradékait visszavezette az oshazába, ahol az idok folyamán beleolvadtak az ottmaradt magyar testvér nemzetbe. Élt akkor Szittyaországban a Dentumoger földön, ahol a magyar nemzet lakott – a Csaba nemzetségébol származó Elod vezér fia, Ögyek, feleségével Emesével. Emesének egyszer különös álma volt. Megjelent elotte egy fényes saskeselyu és sátorára szállva megérintette ot szárnyaival, azután tova repült napnyugta felé. A táltosok akkép magyarázták az álmot, hogy Emesének fia fog születni, akitol hatalmas fejedelmek fognak származni, akik napnyugta felé új országokban fognak uralkodni. Emesének nemsokára csakugyan fia született, akit– minthogy születését álom jósolta – Álmosnak neveztek. Az évszázadok folyamán Szittaországban annyira elszaporodtak a magyarok, hogy a nagykiterjedésu föld már nem bírta oket táplálni.
A hét törzsbol álló nép orizte emlékét annak a tejjel és mézzel bovelkedo országnak, melyet osük, Attila bírt egykor, s elhatározták annak vissza foglalását.
A vérszerzõdés ugrás a lap tetejére
Összeültek tehát a törzsfok tanácskozásra és hogy fejedelmet válasszanak. Választásuk Álmosra esett, aki közben Bölcs és híres vezér lett és akit Attila egyenes leszármazottjá-nak tekintettek. Osi magyar szokás szerint pajzsra emelték és kikiáltották fejedelemnek s reábízták az új haza elfoglalásának a vezetését és a magyar nemzet feletti uralkodást. Esküvel erosítették meg, hogy neki és utódainak hu alattvalói lesznek és osi szittya szokás szerint vérszerzodést kötöttek. Egyesülésük jeléül mindnyájan vérüket az övével egy edénybe összefolyatták s esküvel alapították meg a szerzodés pontjait, melyek mindenkoron az unokáikat is kötelezte. A hét törzs nevei: Álmos, Elod, Ond, Kund, Tas, Huba, Töhötöm voltak. Álmos átvette a vezetést és mielott útnak indultak, fehér lovat áldoztak a hadúrnak, könyörögvén neki, hogy tervük sikerüljön, azután – úgy mint egykoron, osük Attila – napnyugta felé vették útjukat. Sokáig vándoroltak, útközben csatározván az ellenáló néptörzsekkel. Elfoglalták Kiov várost, megverték a kunokat, akik azonban régi rokonaikra ismervén, velük egyesültek,súgy jutottak a Kárpátokig. Azután elfoglalták Ung várát, majd Munkács elott behódoltak a tótok is.
Itt az új haza határán átadta Álmos fejedelmi máltóságát fiának, Árpádnak, mert már öregnek és gyöngének érezte magát ahhoz, hogy népéta honfoglaló csatákban vezesse.
Pereszka futása ugrás a lap tetejére
Abban az idoben, mikor Árpád fejedelem a hazát kereso magyarokkal eljutott a Tisza partjáig, a Tisza még nem volt olyan jámbor folyó, mint amilyen ma. Most már, hogy a tudós vízi mérnökök összevissza méricskélték, töltések közé szorították, hol meglassították, hol meggyorsították, most már olyan kényelmesen ballag a Tisza, mint valami öregember. Akkor még, ezer esztendovel ezelott, rakoncátlan folyó volt. Néhol úgy kicsapott a medrébol, hogy a közepéig se lehetett látni a szélétol. Máshol meg úgy összeszorult, hogy a tót pásztorgyerekek parittya nélkül is áthajították a gömbölyu kavicsokat egyik partról a másikra. (Mert a tótok lakták akkor a Duna-Tisza síkját.) Hanem ahol keskeny volt, ott kipótolta mélységben. Olyan örvényeket vetett, hogy az is elszédült, aki messzirol nézte. Árpád tábora éppen ezért már a harmadik napja türelmetlenkedett Alpárnál a Tisza-parton. Csónak nem volt annyi, hogy átvihesse a töméntelen sokaságot, lovastul átúszni pedig nem lehetett az örvények sötét torkán keresztül. Gázlót meg nem találtak, olyan sekély vizet, amit átlábolhatnának a lovak. Árpád vezér kedvetlenül töprenkedett a sátrában, mikor az emberei két tót parasztot vittek elébe. Az egyik fehér hajú, dacos nézésu öregember volt, a másik hosszú nyakú, hosszú lábú, alázatos legény. Ott fogták el oket valahol a Tisza partján. - Emberek - mondta nekik Árpád -, melyiktek tudna valami alkalmas gázlót a Tiszán, ahol átmehetnénk a másik partra a népemmel? Aki kisegít a bajból, annak akármilyen kívánságát megadom. Az öreg tót összeszorította a száját, csak a fejével integetett, hogy o azt se tudja, mit kérdeznek tole. Hanem a hosszú lábú térdre borult Árpád elott. - Uram, hatalmas fejedelem, átvezetlek én minden népestül, úgy, hogy még a leghitványabb csikónak sem esik baja. A fehér hajú öregember kékült-zöldült dühében. - Ne higgyetek Pereszkának, magyarok! Szello a hite, pénz a mindene ennek a nyomorultnak! Árpádnak tetszett az öregember bátorsága, szabadon is bocsátotta minden bántás nélkül. Még lovat is adatott neki, hogy gyorsabban menekülhessen, mert olyan veszedelem lesz itt, amilyet még nem értek a tótok. El is indult az öreg, de még futtában is azt kiabálta vissza: - Hej, Pereszka, Pereszka, akkor is verjen meg az Isten, mikor meg akar áldani! Pereszka csak mosolygott, s nekiindult a Tisza gázlójának. Nyomában a magyar tábor. Alkonyatra már a túlsó parton voltak, másnap délre már az alpári csatának is vége volt. Úgy szétszórták a magyarok Zalán király tótjait, bolgárjait, mint a szél a polyvát. Mindjárt a csata után odaállt Pereszka Árpád elé. - Az ígéret szép szó, nagy fejedelem! Kérem a jutalmam. - Beszélj! - Minden ivadékomat szeretném boldoggá tenni, uram. Pénz elfogy, föld megmarad. Adj nekem annyi földet, amennyit naplementig be bírok szaladni. - Amit mondtam, állom. Kezdheted, Pereszka! A hosszú nyakú nem kérette magát. Nagyot fohászkodott, és elkezdett szaladni, keresztül a véres csatamezon. Nem is futott: repült, mint a kilott nyíl. Nemsokára eltunt szem elol. A magyarok fejcsóválva mondogatták Árpádnak: - Estélig fél országot beszalad a gólyalábával. A mai csatában Pereszkának lesz a legtöbb nyeresége. Mire a nap áldozóban volt, akkorra visszafelé futott már Pereszka. Nem volt már akkor semmi emberi formája a telhetetlennek. Az arca mint a fott rák, még a szeme fehérje is véres volt a kimerültségtol. A szája akkorára tátva, hogy majd elnyelte a fejét, mégiscsak az orrán keresztül bírt még egy kis lélegzetet venni. Egész teste remegett, mint az agyonnyargalt lóé, de azért nem állt meg, mert a napnak egy keskeny karaja még a föld színe fölött piroslott. A magyarok integettek, kiabáltak neki: - Elég lesz már, te boldogtalan! De akkor már se hallott, se látott. Mikor a nap utolsó csíkja is lecsúszott az égrol, akkorra Pereszka is megállt, de úgy, hogy meg se mozdult többé. Holtan bukott Árpád lábához, megölte a fáradtság és a kapzsiság.
Alpár búzatermo mezoin egy nagy darab földnek még ma is az a neve: Pereszka futása.
Árpád ugrás a lap tetejére
Amikor Árpád átkelt a Kárpátokon, szeme elott elterült a szép magyar haza, mely hegyet, völgyet, erdot, mezot, tavat, folyót és patakot a legszebb változatosságban mutatott fel, s mely a természet minden adományával pazarul meg volt áldva, s mindent nyújtott, ami az emberek fenntartásához és boldogulásához szükséges volt. Árpád innen szétküldte vezéreit, hogy az egyes vidékeket elfoglalják. Erdélybe Töhötöm vezért küldte, aki megverte Ghelo oláh fejedelmet, mire a föld lakói önként meghódoltak. A magyar föld leghatalmasabb fejedelme Zalán volt, aki féltette országát a magyarok terjeszkedésétol. A görögöket és bolgárokat hívta segítségül, együtt támadták meg Árpádot. Alpár mellet volt a dönto ütközet, ahol Zalán serege teljesen megsemmisült és ezzelaz új haza a magyarok birtokába került. A régi Pannóniát a magyarok bejövetelekor Szvatopluk, a tótok fejedelme bírta. Árpád követet küldött hozzá ajándékokkal, egy gyönyöruen felszerszámozott hófehér lóval, aranyos zablával és nyereggel. Viszonzásul Szvatopluktól csak egy maroknyi földet, egy kis füvet és egy ital Dunavizet kért. Szvatopluk nagyon megörült a szép ajándéknak és azt üzente Árpádnak, hogy a kért dolgokból annyit vegyen, amennyit csak akar. Árpád visszaüzent, hogy o az egészet akarja és most távozzon Szvatopluk arró a földrol, amit Árpádnak egy fehér lóért eladott. Szvatopluk természetesen vonakodott eleget tenni Árpád kívánságának, mire Árpád megtámadta, seregét megverte és országát elfoglalta. Ezzel mostmár az egész magyarhon birtokába jutott. Árpád honfoglaló harcaiban nem egy vitézlelte dicsoségét és korunkig hangzanak vissza Szabolcs, Tas, Töhötöm, Zuard, Kadossa, Huba, Lehel, Bulcsú, Botond és a többiek nevei. Árpád az újországban helyreállította a rendetés bölcsen kormányozta a népet. Azon volt, hogy a magyaroknak a többi európai nép elott tiszteletreméltó helyet szerezzen. Türekvései közepette, népének nagy fájdalmára, férfikorának legszebb éveiben, meghalt. Fejedelmi méltóságában fia, a tizenhárom éves Zoltán követte. Árpád halála után kezdodtak meg a magyarok harca a nyugattal. A nyugati népek, élén a németekkel, nagyon féltek az Ázsiából jött magyaroktól és elhatározták megsemmisitésüket. Nagy erovel indultak a szövetségesek a magyarok ellen, Pozsony mellett került sor a dönto csatára, melyben a németek legyozettek. A magyarok évekig álltak harcban a nyugattal, eljutottak egészen Elzász és Lotharingiáig, még Olaszországba is, mire sikerült a németeknek Merseburgnál a magyarokat megverni. Ez a vereség sorsdünto volt a magyarokra nézve, belátták, hogy rájuk Európában más hivatás vár, mint a nyugatnak ostora lenni.
Árpád fia, Zoltán, Ménmarót bihari fejedelem leányát bírta noül. Házasságukból egy fiú született, Taksony, akire Zoltán még életében átruházta fejedelmi méltóságát. Taksony sokat harcolt és kiváló hadvezér volt, bár oalatta szerezték a merseburgi vereséget. Fia, Géza, bölcs fejedelem volt, az o uralkodása alatt tért keresztény hitre a magyarok jelentékeny része. Felesége Sarolta, fia, Vajk a kereszténységben az István nevet kapta. Géza 997-ben halt meg.
 
 
67564 látogató eddig - ebbõl 18 ma